Székfoglaló ülésre került sor a Szent István Tudományos Akadémián Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében március 3-án. Ekkor tartotta meg székfoglaló előadását Kajtár Edvárd, a Pécsi Egyházmegye papja, teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának egyetemi docense. Ennek kapcsán beszélgettünk az ide vezető útról.
Mikor kezdett érdeklődni a teológia iránt?
Hét éves voltam, amikor a szüleim beírattak plébániai hittanra a pécs-kertvárosi Szent Erzsébet plébánián. Eleinte nem sok örömet leltem a hittanra járásban: szombat délután voltak az órák, és akkoriban minden második szombaton délelőtt még voltak tanóráink az iskolában (a szüleinknek pedig dolgoznia kellett), így a délutáni hittanra sokszor egyenesen az iskolából érkeztünk. Az elsősáldozásomat követően (1983) a plébánosunk benevezet párunkat egy egyházmegyei hittanversenyre; a plébániánk csapatának én is a tagja lehettem. A versenyre plusz hittanórákon való részvétellel is készültünk, és bár ez megterhelő volt, a csapatunk harmadik helyezést ért el a megmérettetésen. Ez a siker olyan lelkesedéssel töltött el a hit témái, dolgai iránt, hogy már kiskamaszként a hittan és a teológia lett a hobbim, a szenvedélyem. Minden otthon elérhető ilyen témájú könyvet elolvastam, sőt kértem a papjainkat, hogy kölcsönözzenek nekem ilyesmit. Sok egyházmegyei és országos hittanversenyre jelentkeztem egyéniben és csapatban is, gyakorta szép eredményekkel, így én magam sem értem, hogy miért nem akartam sokáig a teológiával hivatásszerűen is foglalkozni: már tizenhat éves voltam, amikor a plébánosom felnyitotta szememet, hogy ez a mély és szenvedélyes érdeklődés a keresztény hit iránt valami mélyebb érintettséget is hordozhat.
Hol végezte tanulmányait?
Az akkor még állami Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem 1992-ben. Hivatalosan, vagyis az állam által kiadott felvételi kérelmi lapok kitöltésével nem jelentkeztem egyetlen felsőoktatási intézménybe sem, mert akkor már eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni, és jelentkeztem is e vágyammal a pécsi püspökségen. Az érettségi után Mayer Mihály püspök úr fel is vett egyházmegyéje papnövendékei közé, így 1992 szeptemberétől két tanévig a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola növendéke lehettem. Két tanévnyi pécsi tanulás után az akkori elöljáróim ajánlására püspököm Rómába küldött: a római egyházmegye papnevelő intézetébe kerültem, teológiai tanulmányaimat pedig a Pápai Gergely Egyetemen folytathattam. Itt szereztem meg az egyetemi diplomámat 1997-ben, és ezzel a végzettséggel beiratkozhattam a Pápai Liturgikus Intézet doktori iskolájába liturgikus teológiai specializációs iránnyal. Itt 2001-ben ún. szaklicenciátust szereztem liturgikából, amelynek birtokában folytathattam a doktori képzésemet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának (PPKE HTK) Doktori Iskolájában. E képzés mellett aktív lelkipásztori szolgálatot is végeztem: tanítottam a főiskolánkon, részt vettem a pécsi szeminárium papnövendékeinek a képzésében, voltam börtönlelkész, majd öt évig falusi plébános… Emiatt csak 2010-ben szereztem meg a teológiai doktori fokozatot (PhD). 2011-től óraadóként már bekapcsolódtam a PPKE HTK oktatási tevékenységébe, ide hívtak meg főállású tanárnak és tanszékvezetőnek 2021-ben.
Milyen emlékei vannak a szemináriumról?
A pécsi teológia a két világháború között is, és az 1991-es újjá alapításakor is két intézményben működött: a Pécsi Püspöki Szemináriumban éltek azok a fiatalemberek, akik a papságra készültek, és akik a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán, más (civil, tehát nem a papságra készülő) hallgatókkal közösen tanulták a teológiát. A két intézmény közötti különbség mindenki számára világos és egyértelmű volt, ugyanakkor ez nem volt akadálya annak, hogy barátságos, szinte már családias hangulat legyen a hallgatók és a tanáraik között. Mind a szemináriumban, mind a főiskolán jól éreztem magam, olyannyira, hogy bár igen nagy megtiszteltetésként éltem meg, hogy Rómában folytathatom a képzésemet, érzelmileg nem volt könnyű elengedni a pécsi szemináriumot és a főiskolát. A rendszerváltás utáni éveket írtuk: mindannyian tele voltunk lelkesedéssel, tenni akarással, sokat beszélgettünk arról, mi vár majd minket a „terepen”. Jó volt az is, hogy voltak civil iskolatársaink, akik közül többen „kint” is a munkatársaink lettek, mint hitoktatók, vagy plébániai segítők. Mi már az a generáció voltunk (és lehettünk), akik az Egyház szolgálatát már nem tartották a klerikusok kizárólagos „privilégiumának”. Ez a pécsi képzés különleges kegyelme volt.
Nemrég írta a doktori disszertációját, mesélne röviden a dolgozat témájáról?
Ez az írásom az ún. habilitációs dolgozatom volt: amolyan „második doktori”, aminek az elkészítésére, nyilvános vitán való megvédésére, és a benyújtásához mellékelt tudományos munkásság igazolására a magyar felsőoktatási törvény kötelezi az ilyen oktatási és kutatási tevékenységet folytatókat. Ez a mi minősítési eljárásunk, mint amilyenen az általános és középiskolákban tanító pedagógusoknál is létezik. A habilitációs dolgozatom egy szentmiséről készült ún. misztagógia, vagyis olyan mise-magyarázat, amely egyszerre szól a híveknek, mivel az ő misén való részvételükre is reflektál, azt szólítja meg, ugyanakkor tudományosan is megalapozott, tehát nemcsak a léleknek szól, hanem az észnek is. A liturgikus teológia művelői sok száz éve tudják, hogy akkor igazán hasznos a tevékenységük, ha a felismeréseik, kutatásaik eredménye „lecsordogál” az Egyház napi liturgikus gyakorlatába is, vagyis nem marad meg egy szűk „vájt fülű” réteg érdeklődésének a horizontján. Dolgozatom célja a hívek misén való részvételének a „fejlesztése” volt: segíteni őket abban, hogy jobban értsék mi is történik velük, bennük és általuk a misén, mert így mélyebben átélhetik e cselekményben az Úrral való üdvözítő találkozásukat. E dolgozatomat és a hozzá kapcsolódó „szakvizsgámat” a bíráló bizottság jól fogadta; jelenleg e kötet könyvként való megjelentetésén dolgozom.
Jelenleg a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán tanít, megosztaná velünk a főiskolán szerzett tapasztalatait?
Kisebb szünetekkel, megszakításokkal 2000 szeptembere óta tanítok itt; és tettem/teszem ezt megrendült örömmel és lelkesedéssel. A teológiai tanulmányaimat itt kezdtem (a még mindig tanító Kvanduk Frigyes atya az én tanárom is volt), s ez nagyon erős motiváló erő számomra: szívesen adom vissza a tudásomat annak a közösségnek, amely e tudás megszerzésében első számú mesterem volt. Örömmel tapasztalom, hogy a pécsi főiskolát mindig jellemző családiasság, mint lendítő erő most is megvan.
Nemrég a Szent István Akadémia Tagjának választották, mit jelent ez Önnek?
Hatalmas megtiszteltetés, amelynek erkölcsi súlyát igazán fel sem tudom még mérni. Ez a magyar katolikusok „tudós társasága”, amelybe az egyes tudományágak fontos képviselőit hívják meg (csak meghívással lehet a tagságot elnyerni). Én a filozófiai és teológiai szakosztályba nyertem felvételt, és bár e közösségben hivatalosan a liturgikus teológia egyetlen művelője vagyok, a szakmaiság „léce” e társaságban igen magasan van. Jól esik és szellemileg igen inspiráló, amikor találkozunk egymással, eszmét cserélünk, kutatási projektekben veszünk részt, de ez ugyanakkor hatalmas szakmai felelősség is. Mindig is fontos volt számomra, hogy hiteles és tudományosan is igényes legyen a rám bízott oktatói és kutatói munkám elvégzése, mostantól kezdve viszont ez egy még feszesebb (és külső) elvárás is lett nekem, felém. Egy meghívás, hogy még több alázattal, szakmai pontossággal, fegyelemmel és szorgalommal szolgáljam Isten országának ügyét – és továbbra is az elkötelezetten megélt katolikus hitem és a legjobb tudásom szerint.
Forrás: Magyar Kurír
