Fiatal, családos nőként kapott rektori kinevezést tavaly a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára Lukács Ottilia. Első évének letelte után a nők egyházban betöltött szerepéről és lehetőségeiről, bibliai előképekről, valamint a kereszténység hiteles megéléséről beszélgettünk.
– Fiatal, világi nőként kerültél egy több évszázados egyházi intézmény élére. Hogyan élted meg ezt a helyzetet?
– Amikor erre gondolok, hamar találok sorstársakat az Ószövetségben. Az elmúlt évben sokszor jutott eszembe Mózes és Jeremiás, akik azt mondják Istennek: túl fiatal vagyok, nem vagyok alkalmas a feladatra. Mózes egyenesen arra kéri az Urat, hogy keressen inkább mást. A helyzetem ugyanakkor XXIII. János és II. János Pál püspöki kinevezéséről szóló történetekre is emlékeztet. A hagyomány szerint mindketten azzal próbálták hárítani a felelősséget, hogy túl fiatalok, mire feletteseik csak ennyit válaszoltak: ez nagyon hamar elmúlik. Ez a mondat sokszor eszembe jutott az elmúlt évben.
– Sokan úgy tekintenek rád, mint aki utat nyithat más nők előtt is az egyházi és a teológiai intézmények vezetésében. Fontos számodra ez a szerep?
– Amikor ezt először hallottam, meglepett. Azt gondolom, a 21. századi európai egyházban természetesnek kellene lennie, hogy egy világi férfi és egy világi nő között ne legyen különbség egy vezetői pozíció betöltésének feltételeiben. Később azonban tudatosult bennem, hogy
ha nőként megállom a helyem, az talán segíthet lebontani olyan előítéleteket, amelyek Kelet-Európában még mindig jelen vannak.
Számomra ugyanakkor nem ez a legfontosabb. Egy kinevezés akkor hoz gyümölcsöt, ha a megbízó bizalommal fordul a megbízott felé, és olyan szempontokat tart szem előtt, mint a fejlődésre való nyitottság, a feladathoz való felnövés, vagy az ügy iránti odaadás. Éppen ezért kerülöm a „rátermettség” szót. Szerintem senki sem kész egy ilyen feladatra. Ahogy egyetlen házaspár sem lehet teljesen felkészült arra, hogy gyermeket vállaljon. De amikor kimondjuk az igent, amikor megnyomjuk a „mindent vállalok” gombot, akkor az Úr kegyelmével fel lehet nőni ezekhez a meghatározó feladatokhoz. Magunktól, pusztán emberi erőből? Szerintem soha.
– Leginkább a felelősség súlyának tudata. Korábban oktatóként és rektorhelyettesként is részt vettem a főiskola életében, de a végső felelősség nem az én vállamon volt. Ma már igen. Egy több évszázados intézmény vezetése önmagában is nagy felelősség, de számomra ennél is fontosabb annak tudata, hogy emberekért felelek: a hallgatókért, a kollégákért és mindazokért, akiket az intézmény közvetve szolgál.
– Mi jelentette számodra az első rektori év legnagyobb kihívását?
– A legnehezebb az volt, hogy nekem kellett kimondanom a végső szót olyan döntésekben, amelyek mások életére is hatással vannak. Ehhez társult, hogy nagyon rövid időm volt beletanulni a feladatokba. Rektorhelyettesként tudatosan távol tartottam magam bizonyos területektől – például a személyi kérdésektől –, mert idegennek éreztem őket. Most ezek is a mindennapjaim részévé váltak. Ugyanakkor az első pillanattól azt tapasztaltam, hogy a kollégák megoldásokat kerestek. Ez óriási segítséget jelentett. Egy vezető végül egyedül hozza meg a döntéseit, de nagy különbség, hogy ezt magára hagyva vagy támogató közösségben teheti.
– Milyen vezető szeretnél lenni?
– Olyan, aki képes együtt gondolkodni a munkatársaival és a hallgatóival, aki tud figyelni, meghallgatni és valódi párbeszédet folytatni. Sokat jelent számomra Ferenc pápa tanítása a szinodalitásról. Sokan elvont fogalomnak tartják, pedig számomra nagyon egyszerű: együtt gondolkodni, meghallgatni egymást, majd az hozza meg a döntést, akire a legnagyobb felelősség hárul, és neki kell vállalnia annak következményeit is.
Ha pedig kiderül, hogy tévedett, legyen benne alázat a korrekcióra.
Ebben sokat segít a bencés regula, amely szerint ha a monostorban fontos ügyben kell dönteni, az apátnak mindenki véleményét meg kell hallgatnia, de a döntés felelősségét ő viseli. Az én apátságom a főiskola, ahol minden nagyobb döntés előtt konzultálok a fenntartónkkal, Felföldi László püspök atyával, a kollegákkal, a hallgatókat és a szakkollégistákat érintő dolgokban a szakkollégiumi hallgatókkal, a külső szakemberekkel. Hiszem, hogy egy vezetői pozíciónak annyi értéke van, amennyi szolgálat van benne.
– Az Ószövetség történetei új értelmet kaptak számomra. Ahogy említettem, Mózes, Jeremiás, de Eszter, Judit vagy Mária története is arról szól, hogy Isten sokszor olyan emberekre bíz nagy feladatokat, akik elsőre alkalmatlannak érzik magukat. A legfontosabb felismerés számomra az, hogy amíg kizárólag a saját alkalmasságunkat akarjuk bizonyítani, addig tulajdonképpen háttérbe szorítjuk Istent. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk. Éppen ellenkezőleg, mindent bele kell tennünk. Sokat jelent számomra ebből a szempontból a szombat parancsa is. A Biblia
nemcsak arra szólít fel, hogy a hetedik napon pihenjünk, de arra is, hogy az előtte lévő hat napon becsülettel végezzük a munkánkat.
A héber nyelv pedig arra tanított, hogy minden szónak súlya van, és semmit sem szabad kiragadni a maga összefüggéséből. Ha egy kérdést más nézőpontból szemlélünk, könnyen lehet, hogy egészen más következtetésre jutunk. Ez vezetőként is sokat segít.
– Szerinted mi a legfontosabb feladata ma egy teológiai főiskolának?
– Ma talán a jelenlét a legfontosabb. A világban rengeteg a zaj, a bizonytalanság és az irányvesztés. Olyan ez, mintha egyre kevesebb útjelző tábla segítene eligazodni. Pedig az egyháznak és intézményeinek éppen az volna a feladata, hogy Krisztusra mutassanak mint az élet értelmére. A főiskolának olyan embereket kell képeznie, akik nemcsak tudással rendelkeznek, hanem hitelesen képesek irányt mutatni másoknak. Olyan embereket, akik tudnak egyszerre ragaszkodni az evangélium igazságához, és figyelemmel fordulni embertársaik felé. Ferenc pápa „misszionárius tanítványról” szóló gondolata számomra ezt fejezi ki a legjobban: a keresztény ember egyszerre tanít és tanul. Nyitott a világ kérdéseire, nem fél az új kihívásoktól, hanem felelősséggel próbál eligazodni bennük.
– Mit tapasztalsz a hallgatókon? Milyen kérdésekkel érkeznek ma azok, akik a teológiát választják?
– Sokan abban a reményben kezdik el a képzést, hogy mire átveszik a diplomájukat, minden fontos kérdésükre választ kapnak. Valójában az történik, hogy miközben sok minden letisztul bennük, még több kérdésük lesz. De ez természetes. Az istenkeresés útja nem arról szól, hogy minden bizonytalanság megszűnik. Persze ugyanazok a hétköznapi kérdések is foglalkoztatják őket, mint minden fiatalt: lesz biztos megélhetésük, megtalálják a helyüket a világban?
– Mit érzel ma a legfontosabb feladatnak a magyar egyház számára, ha hitelesen akar megszólalni a társadalomban?
– Az emberek, köztük a hallgatóink elsősorban hitelességet várnak tőlünk. Ez nem új elvárás. Az egyháznak minden korban az volt a feladata, hogy az evangéliumot ne csupán hirdesse, hanem meg is élje. Ha öt év múlva visszatekintek erre az első rektori évre, azt szeretném érezni, hogy bár sok nehézséggel kellett szembenéznünk, a fontos döntések többségében jó irányba indultunk el. Ennél nagyobb elégtételt sem intézményvezetőként, sem emberként nem tudok elképzelni.
Forrás: szemlelek.net
