2022. április 11. Életem első lelkigyakorlatára készülődtem. Tudtam, hogy sajnos csak késve fogok odaérni, mert délelőtt pedagógiai óráim voltak az egyetemen. Egy átlagos hétfőnek indult ez a nap. Miután délben a második órám is véget ért, a buszpályaudvar felé vettem az irányt, fél háromra pedig már én is Máriagyűdön voltam. Szerencsésen odataláltam a zarándokházba, ahol Viktor atya már lelki eledellel táplálta a többieket. Lepakoltam, majd csatlakoztam az ifjú titánokhoz. Annyira jó volt látni őket. Bár két napja találkoztunk, de már hiányoztak.
Lelkileg viszont még nem érkeztem meg. Viktor atya Jézus utolsó szavairól elmélkedett, de én nem tudtam befogadni az elhangzottakat. Az agyam még kattogott a délelőtti órákon és a különböző beadandókon.
Nem tudtam teljesen elszakadni a város zajos és nyüzsgő életétől. Bár nagyon szeretem a csendet, mégis furcsa volt itt lenni, ahova már nem ér el a város hangja. Amint megszoktam a csendet a lelkem is elcsendesedett, a keresztút alatt én is megérkeztem a lelkigyakorlatra.
Ezt követően átsétáltunk a temetőbe, ahol Relu atya sírjánál imádkoztunk. Relu atyát kisgyerek korom óta ismertem, általa rengeteg emberi kapcsolatom, barátságok születtek. Neki köszönhetem, hogy gyerekként közelebb érezhettem magamat Istenhez.
Ezekkel a gondolatokkal ballagtam vissza a zarándokházba, amikor könnybe lábadtak a szemeim, már nem tudtam magamba tartani a sírást. Nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy Relu atya már nincs köztünk. Lehet, hogy földi feladata ez volt: biztos alapot adjon azok hitének, akik ismerték és szerették.
Vacsora után elérkezett a nagyhétfői mise, azt követően pedig szentségimádásra került sor. A gyertyák fényei megadták a szentségimádás hangulatát. Lélekmelengető volt a mécsesek fényei alatt elmélkedni, régen volt már ilyenben részem. A lelkiismeret-vizsgálata során döbbentem rá, hogy mennyi szeretet vesz körül – még ha nem is érzem magam méltónak rá –, a szeretet mindig megtalál, segít, ha segítségre szorulok, megvigasztal, ha szomorú vagyok. Mindig velem van.
Elmerengtem ezeken a gondolatokon, amikor Viktor atya odalépett a padunkhoz, felém nyújtotta a kabátját és látta rajtam, hogy fázom. Ekkor ismét gombóc lett a torkomban, a szemem megtelt könnyekkel és útnak indultak. Aznap értettem meg, hogy a szeretet közöttünk van és mindenki megérdemli. Isteni ajándék, amit minden ember megkap.
Így telt számomra az első nap, tele érzelmekkel, melyeknek szabadon utat engedtem.
Másnap reggel sikeresen elkéstem a miséről, de még így is be tudtam csatlakozni. Miután véget ért, páran ott maradtunk a templomban segíteni kitelepíteni a növényeket. Annyira hálásak voltak a sekrestyések, hogy nem nekik kell az összeset kivinni. Miután elkészültünk a sekrestyés elmesélte, hogy amikor felteszik a fehér függönyt a mellékoltár bejáratára, a függönyön megjelenik az angyalszobrok árnyéka. Húsz évvel ezelőtt egy fotós fedezte fel ezt a jelenséget, amit megörökített. A képet azóta a sekrestyében őrzik.
Ezzel a csodálatos történettel indítottam a napomat. Élveztem a kiscsoportos feladatokat, jó volt még jobban megismerni a többieket. Délután véget ért a lelkigyakorlat, szívem szerint még maradtam volna, nem akartam visszamenni a nyüzsgő városba.
Hazafelé a kocsiban a barátaimnak, csak annyit tudtam, mondani, hogy nagyon jó volt, és nem kellett semmi mást mondanom, mert ők is velem együtt élték át. És valóban, ez a lelkigyakorlat nagyon jó volt….
Tompity Vanda
(2. évfolyam)
