Egyházmegyénkből nyolc önkéntes szolgált két napon át a barabási segítségponton a menekültek fogadásában. A szolgálatok két vezető ügyeletese oktatónk, Szücs Attila András (Szent Lőrinc Gondozóotthon igazgatója) és hallgatónk Besenczi Zsolt (Pécsi Egyházmegyei Katolikus Karitász igazgatója) volt.
„Az egész nép ezt ordította: Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!” Lk 23,18
Valahogy ezek a sorok jöttek fel – a passiójátékot és az Írás szavait idézve – amikor a határátkelőhöz értünk Barabáson március 14-én az ünnepnap előtt.
A segítés kulcsa az, hogy annak az igényeire kell fókuszáljon, akinek a segítségre van szüksége. Ez így első látásra egy egyértelmű gondolat, de ha a mélyére nézünk, látjuk, hogy hol vannak a buktatói. A legnagyobb segítségre mindig krízisben van szükség. Krízisben pedig az alapvető beidegződéseink, ösztönös reakcióink kerülnek előtérbe.
A segített válságban van, a segítő fárad a támogatás nyújtása során. Ebből egyenes út vezet oda, hogy legnagyobb jószándék és segíteni akarás mellett is feszültségek keletkeznek, és ezek kezelése kulcskérdés lehet a segítség hatékonyságában. Ilyenkor kell mindig felülemelkednünk a konkrét szituáció érzelmi áradatán, és arra koncentrálnunk, hogy célunk az, hogy jelen esetben a háború elől menekülőnek adjunk meg mindent, amit megadhatunk.
Eszközök ehhez az étel, ital, pihenéshez és tisztálkodáshoz szükséges dolgok, amik jórészt adományokból gyűltek össze, és a segítőszervezetek összehangolt munkájának köszönhetően bőséggel rendelkezésre álltak Barabáson. Ezúton is köszönjük mindenkinek az eddigi adakozásokat és bíztatok mindenkit arra, hogy figyelemmel kísérve, hogy mikor mire van jobban szükség, lehetőségeihez mérten az elkövetkező hetekben is vegyen részt az adakozásban. A menekültek ellátásának nagyon fontos pillére, hogy tudunk adni mindenből, amire szükségük van. Ez nem csak fizikai szükségleteik szempontjából jelentős, hanem lelki biztonságérzetüket is növeli. Akik elindulnak, mind elveszítették eddigi életük biztonságát. Vannak, akik már lerombolt otthonukból jöttek el, vannak, akik épp a határra érkezve kapják hírét, hogy a még épen maguk mögött hagyott lakásuk bombatalálatot kapott. Senki sem lehet biztos abban, hogy több marad meg neki abból, mint amit abba a bőröndbe csomagolt el, amivel korábban nyaralni utazott. Ha éhségét csillapítjuk, ha lehetőleg pihenni tud, és ha gyermekeinek egy-egy édességgel mosolyt csalhatunk az arcára, ezzel egy cseppnyi biztonságot, erőt is adunk neki.
A másik eszközünk az emberi segítség. A tolmácsok révén akár anyanyelvükön (mi most 90 százalékban már ukrán ajkúakkal találkoztunk), akár angolul tudunk velük beszélni, és természetesen bevetjük az internet adta lehetőségeket, hogy megértsük egymást. Nagyon fontos a szervezettség, mert ez is növeli a legfontosabbat, a biztonságérzetet. Ha kell is várakozni, de van, ki megmondja a menekültnek, hogy hamarosan lepihenhet, és tud vele beszélgetni arról, hogy merre megy majd tovább, és el tudja neki mondani, hogy szerveződik az útja, ez legalább olyan fontos, mint az étel, amivel fogadni tudjuk őt a segítőponton. Az önkéntesek és a segélyszervezetk is sokfelől érkeznek, elengedhetetlen, hogy a kialakított rendbe illeszkedve vegyenek részt a feladatokban. Nagyon fontos minden felajánlás, és nagyon sok múlik azon, hogy ezeket hogyan hasznosítjuk. Van olyan cég, aki oda tudott adni egy kisbuszt, sofőrt nem tudott hozzá adni. De van olyan önkéntes, aki járművet nem tud hozni, de vállalja, hogy vezet. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy kell üzemanyag a járműbe, és hogy szervezetten kell gondoskodni arról, hogy megfelelő helyen és időben történjen tankolás. Ez nem csupán elmélet, ez Barabás, március idusán. Én magam is meg kellett oldjam a lelkes segítégnyújtásban elsodródásból keletkezett helyzetet, hogy a sofőr csak vitte-vitte a következő fordulót, mikor megtelt az autója, de este 8-kor úgy adta át éjszakába az autót, hogy az alig ment már el a következő benzinkútig. Ilyenkor nem a hibást kell keresni. Az alap itt is a célunk, a menekültet kell segítenünk, a helyzetet ennek jegyében megoldanunk, és természetesen odafigyelnünk arra, hogy ez a helyzet újra ne álljon elő, mert hátráltatná segítségnyújtásunkat. Itt utalnék vissza arra, hogy krízishelyzetben beidegződéseink könnyen uralkodnak el rajtunk. Sose feledjük el, hogy mindenki, aki most részt vesz ebben a feladatban, annak közös a célja, és segíteni akar. Ebbe egyéniségét hozza, tisztelnünk kell egymásban a szándékot, a jóakarást és ezt kell összehangolnunk a közös cél érdekében. Fáradtan ez nehezebb.
Beszámolómmal nem szerettem volna impressziókeltő lenni. Nem akartam megjeleníteni a könnyes szemeket, az összeomlott családokat. Pedig ez is része volt az ott tapasztaltaknak. Egyszerűen azt gondoltam kifejezni, hogy segíteni kell, segíteni fontos, mindenkinek azzal a készséggel és eszköztárral, amije van. Akár szakemberként, akár önkéntesként, akár támogatóként.
Caritas Christi Urget Nos!