A Főiskola és a XXIII. János Szakkollégium nagy családja október 21-én, szerdán emlékezett
meg az 1956-os eseményekről, amelyek sorsfordító erővel bírtak hazánk életére. Már hetven
esztendeje annak, hogy ezt a dicsőséges tizenhárom napot – a harcok kitörésétől a véres
megtorlásig – évről évre felelevenítjük.
Az ünnepség kezdetén Vajda Rita előadásában Márai Sándor: Mennyből az angyal című
költeményét hallhattuk, majd Varga Ágota A tartótiszt c. filmjét tekintettük meg, amely 2013-
ban készült, és egy egykori állambiztonsági tisztségviselő élettörténetén keresztül mutatja be a
kommunista rendszer visszásságait és összehangolt akcióját az egyház és egyházi emberek
lejáratására.
A megemlékezés rövid szünetében szeretetvendégségre vártuk a megjelenteket, ahol alkalom
nyílt kötetlen formában is eszmét cserélni a jeles évforduló kapcsán.
A folytatásban Csonta István tanár úr beszélgetett Bíró László püspök atyával, a Katonai
Ordinariátus nyugalmazott püspökével és Kvanduk Frigyes atyával, főiskolánk filozófia
tanárával. Mindketten gyerekként élték meg a forradalmat, és a Pécsi Egyházmegye fiatal
papjaként a Kádár-éra mindennapjait. Elképesztően érdekes volt hallgatni őket, a figyelmemet
teljességgel lekötötte az ő tanúságtételük. Sok minden szóba került, a hallgatók is aktívan tették
fel kérdéseiket.
Számomra különösen érdekes volt hallani az akkori egyház és állam viszonyáról. Ebben a
kérdéskörben merült fel a successio apostolica (apostoli jogfolytonosság) körüli bizonytalanság,
és az 1964-es részleges megállapodás a Vatikán és a Magyar Népköztársaság között, amely a
püspököknek nagyobb szerepet adott abban, hogy az egyház a meghatározott keretek között
maradjon, és ne jelentsen veszélyt a kommunista államra.
Arra a kérdésre, hogy tapasztalták-e bármikor a negyven (sőt, több) év alatt, hogy az egyház egy
időre kicsit fellélegezhetett, mindketten nemmel válaszoltak. Frigyes atya szerint az ‘56-os
események után a vezetés csak ravaszabb lett: amikor rosszul ment a dolguk politikailag,
szorítottak egy kicsit az egyház helyzetén, ha jobban, engedtek valamennyit. A koncepciós,
ideologikus, egyházellenes eljárások és megfigyelések azonban a totalitárius rendszer utolsó
éveiben is éppen olyan intenzitással folytak, mint a “virágkorában”.
Püspök atya erre saját példáján keresztül mutatott rá. Visszaröpítette a hallgatóságot 1977-be,
amikor a Székesegyházban szolgált káplánként. A szobájába csak a téren keresztül tudott
megérkezni. A Dóm tér volt az a hely, ahol nyüzsögtek a “téglák”, így pontosan tudta, hogy
minden lépését figyelik. Jellemző volt a rendszerre, hogy egy valakire több emberüket is
ráküldték. Mivel az egyházban is akadtak olyanok, akik szerepet vállaltak valamilyen módon a
rezsim fenntartásában, ezért nagyfokú bizalmatlanság volt a papok között abban az időben.
A beszélgetés meghívottjai letaglózó pontossággal mesélték el történeteiket. Öröm volt őket
hallgatni, és hálás vagyok azért is, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik
évfordulóját családias, baráti közegben, méltóan meg tudtam ünnepelni.
Kator Martin
