A szisztematikus teológia a hittudomány – a kinyilatkoztatásra (Isten önfeltárulkozása és kegyelmi önközlése) történő hívő, tudományos reflexió – legbenső mozzanata, amely az egyház hitletéteményének (depositum fidei) rendszeres kifejtésére törekszik (dogmatika, morális), megvilágítva azok ész-szerűségét, illetve benső szükségszerűségét (fundamentális teológia). Vezérfonala az egyháznak a II. Vatikáni zsinaton megfogalmazott önértelmezése (Lumen gentium), amely a világgal (Gaudium et spes) és a más keresztény közösségekkel (ökumené) történő párbeszéd révén a hitletétemény mind mélyebb megértését teszi lehetővé. Ugyanezen zsinat szándékával összehangban (XXIII. János pápa) a szisztematikus teológia pasztorális irányultságú diszciplína kíván lenni, vagyis a kötelező érvényű tanítás kifejtésében a mindenkori ember üdvösségét tartja szem előtt. Ebből adódóan a szisztematikus teológia állandó korrelációban áll a pasztorális (alkalmazott teológia; pedagógia-pszichológia-kateketika) tárgyakkal; a hitigazságok kifejtésében körültekintően ügyelnie kell a választott nyelvezetre (filozófia); figyelembe kell vennie Isten népének történelmi tapasztalatát (egyháztörténet); nem utolsó sorban pedig soha nem szakadhat el a kinyilatkoztatás őseredeti rétegétől (biblikum). A szisztematikus teológia ilyen értelemben egyszerre képezi a hittudomány középpontját, és a minden egyéb teológiai diszciplína felé szükségképpen nyitott dialóguspartnerét.