A pasztorális tanácsadás- és szervezetfejlesztés mesterszakkal kapcsolatban indított interjúsorozatunk záró részében Szücs Attila András okleveles, szakvizsgázott szociálpolitikussal, teológussal, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola tanársegédével beszélgettünk.
Kérem, meséljen pár mondatban a képzés gyakorlati oldaláról!
A pasztorális tanácsadó és szervezetfejlesztő szak egy a szociális munkához társítható segítő foglalkozást jelent. Egyszerre tudomány és praxis. A tudomány lehetőséget ad a leendő szakembereknek, hogy a segítő foglalkozás szinte teljes spektrumában – hátrányos helyzetű csoportok, hajléktalanellátás, családsegítés, függők, idősek, stb. – ismereteket szerezzenek, ugyanakkor a fent említett csoportok minden szegmensében elengedhetetlen a gyakorlati tudás is. Minden olyan szervezettel vagy intézménnyel kapcsolatot és mentorált segítséget biztosítunk a hallgatónak, amit az egyes, előbb említett célcsoportokhoz tudunk kötni. Így a gyakorlatokat speciális, a szociális ellátórendszer legfőbb területeihez köthető intézményekben tudjuk megvalósítani. Ezzel a hallgatók nemcsak tapasztalatokra tehetnek szert, hanem orientálja is őket egy adott szakterület vagy intézmény felé.
Milyen intézményekkel, szervezetekkel működnek együtt ennek keretében?
A Hittudományi Főiskola elsősorban olyan partnerintézményekkel fog kapcsolatot létesíteni, ahol egyházmegyei jelenlét is van, hiszen igény mutatkozik jól felkészült és képzett szakemberekre. Így a Caritas, a Remény Háza, illetve idősotthonok, amik mind az Pécsi Egyházmegye fenntartásában működnek. Ezen felül természetesen más olyan intézményekkel is partnerséget és együttműködést keresünk, amire a gyakorlatok során szükség lesz.
Be tudják fogadni ezek a szervezetek a képzésből kikerülő szakembereket? Milyenek a munkaerő-piaci kilátások?
Kiválóak, két okból is. Egyrészt általánosan elmondható tény, hogy szociális területen nagyon kevés a diplomával rendelkező segítő. Másrészt köszönhetően annak, hogy a képzés tematikájában is javarészt megegyezik a szociális munkás képzéssel, a pasztorális tanácsadói diploma piacképes lesz azáltal, hogy a jogszabályok teret adnak a szociális intézményrendszer szinte minden szegmensében a munkavállalásra. Ez utóbbi nem csak az egyházi, hanem az állami vagy civil fenntartásban lévő intézményekre is vonatkozik, az idősellátástól a családsegítő szolgálatig.
Mely célcsoportokat emelné ki a karitászmunka szempontjából?
Nem tudnék kiemelni, ez orientáció kérdése. Valaki nagyon jól tud kapcsolódni a hajléktalanokhoz, vagy a szenvedélybetegekhez, de az idősekhez nem. Ebből is látszik, hogy a karitászmunka már nem az amúgy nagy hagyományokra épülő szegénygondozást jelenti, hanem professzionális, szükségletekhez igazított segítő tevékenységet takar.
Ez a munka megköveteli, hogy segítőként közösséget vállaljunk a rászorulóval, és belépjünk az ő világába – az pedig nem mentes a káosztól. Ön szerint mi az a biztonságos távolság, ahonnan még lehet segíteni, de nem veszélyeztetjük a saját testi-lelki épségünket? Milyen kockázati tényezőket lát?
A segítő szakember számára mindig nagy kihívás, hogy milyen határok mentén kell, vagy képes segíteni. Egy szociális munkás barátom tanított bennünket arra, hogy a segítő folyamat során egyfajta „ringbe szállás” történik. Ha nagyon távolról próbálkozom, az ütéseim csak elúsznak a levegőben, de ha túl közel megyek, akkor nagy valószínűséggel engem ütnek ki. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a segítő tevékenység egyfajta viaskodás, hanem azt, hogy a segítőnek szüksége van olyan elméleti tudásra, amivel fel tudja mérni a saját és segített személy határait, különben sérülhet a személyisége. Vagy azért mert sikertelen lesz, vagy azért mert hamar felemésztődik. Ez utóbbiak miatt fontos, hogy a képzés során a hallgatók elsajátítsák a mentális önvédelem eszköztárait: a segítő beszélgetés folyamatát, szupervíziót, stb.
Természetesen van valami a mérleg másik nyelvén is. Össze tudná foglalni ennek a hivatásnak a szépségét?
Kezdő szakemberként hajléktalanokkal foglalkoztam egy civil szervezetnél. Rájöttem, hogy amit teológusként tanultam, az megélhető szakemberként is. A kettő nem hogy nem zárja ki egymást, hanem szorosan összefüggenek. Ennek az a szépsége, hogy a professzionális szakember számára megélhető közelségébe kerül – még ha profán közvetítéssel is – a „Krisztuskövetés”. A segítők evangéliumában, Lukácsnál van a legtöbb csodaelbeszélés és gyógyítás. Jézus úgy segített, hogy nem kérdezett semmit, nem ítélkezett, hanem elfogadta mindenki „startpontját” úgy, hogy tökéletesen tisztában volt minden határral. Ez a segítés alapesete az én felfogásom szerint, amiben a „szakember én” és a „hívő én” találkozik.
Miért adna hálát a területen eltöltött idejéből?
A kapcsolatokért. Egy segítő számára a mások segítése nem öncélú, hanem professzionális tevékenység, ami nem csak a segített számára nyereség, hanem a szakember is fejlődik általa. Nem csak adunk, hanem kapunk is, így a segítő folyamat nehézségei, kudarcai és sikerei olyan tranzakciók két ember kapcsolatában, amin ott van a Gondviselő áldása.
Szolnoki Barna