Az alábbiakban Dr. Tiringer Aranka, a Pedagógia-Pszichológia-Kateketika Tanszék vezetőjének emlékező sorait adjuk közre:

 

A kétezres évek közepén abban a szerencsében volt részem, hogy évekig együtt dolgozhattam Dobos Laci bácsival. Ő volt az akkori Pedagógia-Katekétika tanszék vezetője; sokat tapasztalt, jó pedagógus vénával megáldott, hiteles keresztény ember volt. Mivel mindketten szerettük friss lendülettel kezdeni a napot, egy kicsit hamarabb érkeztünk a tanszékre, s ilyenkor egyre gyakrabban, egyre mélyülő témával váltak meghittebbé beszélgetéseink. Ő már abban a korban volt, hogy szeretett visszaemlékezni az életére, s volt is mire: a huszadik század nagy történései, háborúk, forradalmak, rendszerváltozások mentén formálódott ki személyes története. Szinte mindenről rá jellemző derűvel és bölcsességgel beszélt, melyeket szívesen le is írt, így egymás után jelentek meg kis könyvecskéi a hitről; felnőtteknek és gyerekeknek írt hittanos játékos könyvei pedig üdítő színfoltot jelentettek a hitoktatás akkori, rendszerváltást követő ingerszegény világában… Szinte mindig kiegyensúlyozott, fegyelmezett volt, de érezhető volt személyisége hátterében lévő sok érzelem és szenvedély, melyet elsősorban a zenében élt meg. Számomra időskori alkotó energiája volt a legnagyobb élmény: fiatalokat meghazudtoló rugalmassággal tanulta meg a számítógépes világ új nyelvezetét, melyet azonnal át is adott másoknak; bibliai témájú, gazdagon illusztrált előadásaira sokan jártak. „Olyan vagyok, mint a dáliáim – mondta nekem egy alkalommal -, késő ősszel még egyszer gazdagon virágoznak…”

Hosszú és termékeny időskort követően köszönt el a főiskolától, melyet belülről nagyon nehezen engedett el, bennem pedig az évek során egyre jobban tudatosult, hogy a kezdő mondatban megfogalmazott „szerencse” sokkal inkább „kegyelem”. Hálát adok, hogy ismerhettem őt. Egyik írásából vett idézettel búcsúzok tőle mindannyiunk nevében:

„Az egyik, Torino közelében fekvő városka szép középkori templomában a zenés elmélkedés végén odajött hozzám egy 45 év körüli férfi. Különös meghatódottság tükröződött az arcán. Egy olaszt nem nehéz meghatni, jól sikerült koncertek után már sok meghatódott olaszt láttam. Ennek a férfinak az arcáról azonban valami más sugárzott. Egészen közel jött hozzám, hosszan a szemembe nézett, aztán kezét gyengéden a vállamra téve, egészen lassan, mintha keresné a szavakat beszélni kezdett. Hangjában nem volt semmiféle póz vagy teatralitás, ami pedig errefelé elég gyakori. Nagyon egyszerűen ezt mondta: ’Maestro! Én nem szoktam templomba járni, ma is csak azért jöttem el, mert a barátom rábeszélt. Azt mondta, jöjjek el, mert ez biztosan nagyon szép lesz… Maestro… nem is tudom, hogy mondjam… Amíg magukat hallgattam, én rájöttem arra, hogy az Úristen engem is nagyon szeret. Szégyellem, de eddig nem vettem észre, hogy az a sok szép és jó, ami az életemben van, mind az ő ajándéka… Én ezentúl minden vasárnap eljövök ide a templomba. Ugye érti, Maestro? Valahogy csak meg kell köszönni az ajándékokat…’ ” (Dobos László: Öröm)